A knológiai világ „szőke nője”, az uszkár

Az uszkárok általában

Aki a kutyakiállítások ringjében büszkén tipegő, frissen nyírt és lakkozott szőrcsomókat látja, vagy elbűvölten nézi, vagy harsány és gúnyos kacajban tör ki.  Azonban azt, hogy a mesterien formázott uszkár ebek valaha folyók és tavak vizében vadkacsát űztek volna, sem a csodálók, sem a kacagók nem gondolnák. Pedig még a szoborszerű nyírás pomponjai is ezekből a régi időkből maradtak az utókor szépítészeire. És hogy miért tartják „szőke nő”-nek? Erről egyértelműen a gazdák tehetnek, akik kisebb méretű uszkár kutyáikat tigrisanyaként féltik minden más ebfajtától, holott az uszkár egyáltalán nem ijedős, nem félős és legkevésbé sem buta kutya.

Az uszkár ősei

Na de ne rohanjunk a dolgok elé, nézzük, honnan is ered ez a különleges kutyafajta.

A szakértők véleménye igencsak eltérő az uszkár eredetét illetően. Feltételezik, hogy a kialakulásban szerepet játszottak vadász- és pásztorkutya fajták is. Egy Reichenbach nevű tudós 1836-ban jegyzett írásában arra utal, hogy az uszkár őse, melyet nemes egyszerűséggel csak ősuszkárnak nevez, azonos egy Kelet-Európában élő terelőkutyával, az ovcsarkával, melynek szintén zsinóros szőrzete volt.

Más kutatók, mint Buffon vagy Fitzinger viszont Afrikából eredeztetik a zsinóros szőrzetű vízi vadászeb fajtát. Állítják, hogy amikor 710-ben a mórok az Ibériai félszigetre érkeztek, feltehető, hogy vízi vadászkutyákat is hoztak magukkal Európába. Akármelyik variációt is fogadjuk el, az tény, hogy viszonylag korán Európába került a fajta, hiszen már Augustus római császár udvarából származó leleteken láthatók uszkárszerűen formázott kutyaábrázolások. Azonban e leleteken kívül hosszú ideig semmilyen utalással nem találkozni, amiből az uszkár európai jelenlétére lehetne következtetni.

A középkor vége felé már igencsak jellegzetes uszkár ábrázolások jelentek meg, mint amilyen II. Henrik síremléke, vagy az Amiens-i székesegyházban található kőbe vésett uszkár rajz, vagy Piero di Cosimo „A három arkangyal és a kis Tóbiás” című festménye (1492). Dürer az 1500-as években nem is egyszer ábrázolt festményein uszkárokat.

Legendák övezik Ruprecht von der Pfalz (angolul Rupert), Cumberland hercegének (1599-1658) kutyáját, Boy-t, aki nem csak rabsága idején enyhítette a herceg magányát, de szabadulása után több csatába is elkísérte. Ott is halt meg, a Marsten Moor-i csatatéren érte halálos lövés, ám halálának az ellenség igencsak örült, mivel az ebet ördögi képességű, természetfeletti erővel bíró kémnek tartották.

Nos, tény, hogy bár a leírásokban elsősorban mint vízivadász kutya kerül említésre az uszkár, a vadászat mellet alig volt olyan feladat, melynek teljesítésére a pudli ne lett volna képes. A napóleoni háborúk után sok hadirokkant idomított uszkár kutyával járta a vidéket, így jutva kevéske bevételhez. Ekkortól eredeztethető az uszkárok cirkuszi szereplése, ami a későbbi évszázadokban egyre fokozódott. A mai napig a porondok világában elsősorban uszkárokat használnak a kutyás cirkuszi mutatványokhoz.

Németországi elterjedésével, melyre az 1700-as években került sor, népszerűsége rohamosan nőtt, és ezáltal egyre gyakrabban jelent meg nem csak művészeti alkotásokon, de természettudományos és irodalmi művekben is. Elkezdődött a tudatos tenyésztési munka is.

Az uszkár fajta és a hírességek

Az 1800-as évekre az arisztokráciát is meghódította az okos és könnyen tanítható fajta. Ráadásul ez a kort a divatban is az extravagancia jellemezte, hát természetes, hogy az extravagáns fazonokra formázható uszkár a kor egyik kedvence lett.

Bernhard von Bülow (1849-1929) herceg családja mindig is nagy kutyakedvelő hírében állt, a későbbi kancellár kedvenc uszkárja sétáira mindig elkísérte az elfoglalt politikust. Sőt, a híres filozófus, Arthur Schopenhauer (1788-1860) társa is egy fekete uszkár volt. Hosszú éveken át, magányába vonulva csak a kutya volt társa, aki az „Atman” (szanszkritül: Világlélek) nevet viselte. Tőle származik a híressé vált idézet: „Többet adok egy hű kutya farkcsóválására, mint száz barátságnyilvánításra és mímelésre.” Amikor az eb meghalt, így írt fájdalmáról tanítványának: „…elveszítettem hűséges, kedves, nagy, szép uszkáromat…” Bár Schopenhauer művei általában csak egy szűk réteget érintenek meg, az tény, hogy ragaszkodásával igencsak elősegítette az uszkár népszerűsítését. Akaratlanul is ezen munkálkodott Richard Wagner (1813-1883), a híres zeneszerző is, akit hűséges uszkárja rendszeresen a zenekarig kísért. Hírhedt volt arról, hogy miután gazdáját elkísérte a próbákra, előadásokra, csatangolt egyet a városban, majd kitartóan várta őt a színház portáján.

Sajnos, akármennyire is igyekeztek – akarva vagy akaratlanul – e híres emberek, hogy az uszkár erényeit megmutassák az embereknek, a fajta népszerűsége az 1800-as évek végére hanyatlani kezdett, és más divatfajták kerültek előtérbe. Feltételezhető, hogy ennek oka a fajta szőre volt, hiszen a gondozására fordított idő nem kevés áldozatot igényel a gazdától.

Az uszkár és a célirányos tenyésztés

Persze a népszerű uszkár kedvelők mellett ott voltak a „láthatatlan” tenyésztők, akik nem hátráltak meg, sőt, mindent megtettek a fajta fennmaradásának érdekében.

Az első klub, a müncheni már 1893-ban megalakult, és Deutsche Pudel Klub-ra változtatott néven 1896-ban jegyezte le először a tenyésztés alapjait. 1904-ben került sor a standard első rögzítésére. Ekkor még csak egy méret volt a kívánatos, bár ezen belül léteztek kisebb és nagyobb egyedek, általában a nagyobb méretet részesítették előnyben, és a fehér, a fekete és a barna színváltozatok voltak elfogadottak.

1932-ben a németek és a franciák közösen átdolgozták a standardot, melyet az FCI 1936-ban fogadott el. A fajtagazda országként Franciaország lett megjelölve, mivel Franz Bazille elegánsan átengedte Franciaországnak a jogot, hogy maguk jelöljék meg a fajta származási helyét. A standard az eltelt közel 80 évben alig változott, a változtatások elsősorban a színekre és a nyírási formákra vonatkoztak.

A század elejei kiállításokon elsősorban fekete és fehér példányokat mutattak be, egyrészt hagyományos, zsinóros bundában, másrészt gyapjas szőrben, félig nyírva, a boka fölött pomponnal.

Bizonyos, hogy sokan meglepődnek azon, miért Németországot emlegetjük a fajta kialakulásának tárgyalásában, holott a franciák azok, akik nemzeti fajtájuknak vallják az uszkárt. Nos, ennek a vélekedésnek némileg ellentmond az uszkár világszerte ismert neve, a „pudel” vagy „poodle”.

A „pudel” szó német eredetű, a „pudeln” igéből származik, melynek jelentése fröcskölni, csobbanni. Ebből a német szóból ered az angol és a francia elnevezés. A magyar uszkár elnevezés nem más, mint egyszerű szójáték, az „úszkál” igéből alakult ki a név. Látható, hogy bár másként nevezzük, mint más európai népek, de az eredeti funkciójára, a vízi vadászatra utaló név megmaradt.

Egyébként Franciaországban az pudlik népszerűsége sokkal korábban visszaesett, mint Németországban, a második világháború előtti években szinte már alig lehetett a kiállításokon bármilyen színű vagy méretű uszkárral találkozni. Ahhoz, hogy a nemzeti fajtaként számon tartott pudlik megmaradjanak a gazdaországban, Angliából, Németországból és Belgiumból kellett kutyákat importálniuk, ezek segítségével sikerült ismét nemzetközileg is elismert színvonalra emelni a tenyésztési munkát.

Az uszkár népszerűségének csökkenése

A két világháború közötti években mind Németországban, mind Franciaországban komoly és igényes tenyésztői munka folyt, ám a háború – ahogy a kutyatenyésztés egészére – rányomta a bélyegét a fajta sorsára. Évek teltek el, és több tenyésztő fáradságos munkája kellett ahhoz, hogy ez a csodaszép és igen intelligens fajta újjáéledjen. Sok tenyészállat érkezett a tengerentúlról, Amerikából és Kanadából is, valamint angol fedezőkanokat használtak, ahol már korábban is a kisebb, 40cm-es marmagasság alatti egyedek voltak kívánatosak. A nehéz gazdasági körülmények, szűkös lakásviszonyok miatt a kontinensen is egyre kedveltebbé váltak a kisebb méretű uszkárok, és egyre elterjedtebbek lettek a közép- és törpe méretű pudlik. Az óriás uszkár lassan szinte feledésbe merült. Bár a tenyésztés általában magas színvonalon folyt, a népszerűtlenné vált óriások esetében sajnos minőségi visszaesés is bekövetkezett, amely szintén nem kedvezett a fajtának.

Sajnos a divat sokszor befolyásolta a fajta alakulását, legyen az méret- vagy színbeli irányzat, többször született rossz döntés, ám a pudlik mindent „túléltek” és népszerűségük – még ha hullámzó is – töretlen.

Egészen 1985-ig kellett várni a negyedik méret elismertetésére, ekkor került be a toy uszkár a fajtastandardba. Ennek köszönhetően ma már, aki uszkárra vágyik, négy méretből (óriás, közép, törpe, toy) és öt színváltozat (fekete, fehér, barna, ezüst, apricot) közül választhat. Sőt, bár az FCI által nem elfogadott, egyre kedveltebb az ún. Harlekin (fekete-fehér) és a black and tan és a vörös színváltozatok is. Mind az elfogadott, mind az el nem ismert színváltozatok tekintetében igen szigorú szabályozások vannak a tenyésztésre vonatkozóan.

Magyarországon korábban az uszkár igen kedvelt fajta volt, ám az utóbbi évtizedben népszerűsége rohamosan csökkent, és ma már alig-alig látni uszkárt a kiállítási ringben.